"Betegen soha."
Ezt írta egy bejegyzése végére egy általam hihetetlenül nagyra becsült bloggertárs, IM, egy fantasztikus sportoló, egy igazi szívember, aki nem mellesleg elképesztő írói vénával is rendelkezik. Mindehhez világ- és sporttörténelmi párhuzamokat hozott. És a saját életét. A saját lelkét. A vívódásait. A küzdelmét... Szőröstől bőröstől.
És ő most írt nekem. Egy rövid kommentet. Ő most nem felejtett el figyelmeztetni. Figyelmeztetni a kockázatokra, a veszélyre, ha ott és akkor tényleg beteg leszek. Nem rábeszélt, nem lebeszélt. Mindössze szólt, jelzett, figyelméről és támogatásáról biztosított.
Ahogy ezt megteszik egyébként rendszeresen, Petyka, a Mester és néha mások is. Ami kell nekem, amire szükségem van, nagyon nagy szükségem, hisz' olyan mérföldkő előtt állok, ami számomra egy ismeretlen terep (még).....
Köszönöm.
Nem hiszek a véletlenekben. Sem abban, hogy valaki balszerencséje miatt sérül le, hogy egy teniszmeccsen az egyik pechére és a másik mázlijára pattan a labda a háló egy bizonyos oldalára. Nem hiszek a körülményekben, a kifelé hárításban, a másra mutogatásban. Nem. Máshogy van ez. Mindennek oka van, és minden miattunk történik, mi vagyunk az ok.
Csakis rajtunk múlik, de legalább 95%-ban biztos, hogy hogyan is állunk, hogy mennyire vagyunk erősek, felkészültek, rátermettek, kitartóak....és egészségesek. Bizony, beteg sem véletlen lesz valaki és egy izomcsomó sem véletlenül kerül a combjába A VERSENY előtt egy-két héttel. De nem ám.
Nálam sem így van ez. De akkor mi az ok? Miért? Ezt a kérdést tettem fel magamnak az elmúlt napokban és most már hetekben. Először az izomhúzódás miatt, aztán most a nátha vagy influenza vagy akármi is ez, miatt. Miéééért???
Aztán jött a fent említett nagyszerű bloggertárs kommentje... Egyből egy fura érzés kerített hatalmába. Eszembe jutott a története, sőt igazából kettő, hogy is tudtam volna feledni, sokszor olvastam őket.... Egy triatlon verseny története, ami komoly, súlyos következményekkel járt számára, és egy másik is, ami egy futóverseny, egy maraton története.... Ismét elolvastam és ismét nagyon megindított. Persze nem "véletlenül"... És rájöttem valamire. Nem azért, mert teljesen egyezne a történetünk. Nem. De katalizátorként szolgált az én felismerésemhez. Egy felismeréshez, ami egyszerű, kézenfekvő, a napnál is világosabb számomra. Most már.
Félek.
Félek attól, hogy az a valami, a MARATON, a hőn áhított, nem olyan rég még lehetetlennek tűnő, (számomra) hatalmas eredmény látótávolságon belül van. Hogy hamarosan learathatom a gyümölcsét az elvégzett munkámnak, amiben annyian segítettek, és akiknek nem lehetek elég hálás: Petyka, Tepó, Norbi, Mata, más sporttársak, IM-ek, család, barátok, kollégák, tanítványok.... és nem utolsó sorban a fent említett sportember, Baka.....
Szóval félek attól, ha ez esetleg nem sikerül, ha az a (néhányuk szemében) őrült futó (persze én mondom, hogy ez nem extra, gyerekek) esetleg kudarcot vall, és nem sikerül neki, mégsem tudja megcsinálni....
33 évesen, a krisztusi korban, egész egyszerűen becsokiztam, mondjuk ki. :-) És begyártottam magamnak egy kisebb sérülést és begyártottam magamnak egy betegséget, vagy legalábbis alkalmassá, fogékonnyá tettem magam rá. Az ok én vagyok, nem a csúnya vírus, ami megtámadott, én voltam rá nyitott, szinte hívtam. Hívtam, mert féltem és félek persze most is, csak most már legalább tudatában vagyok ennek. És úgy hiszem, hogy a tudatosítás egyszersmind a gyógyulás útja lehet.
A gyógyulásé, hisz' hinnem kell magamban. Minden alapom megvan rá, a legjobb kezekben voltam (köszönöm Mester), az egyik legnagyobb példakép kísérte figyelemmel mindennapjaim és látott el tanácsokkal (köszi Petyka), és az egyik legnagyobb író vezetett rá a lényegre...igen Baka, köszönöm.
Megcsinálom, mert tudom, hogy igazából egészséges vagyok, és készen állok!!! A betegség csak a félelem műve, és hopp elvégezte a feladatát, ő is segített a felismerésben, most már mehet, Isten hírével.
Ha nem is lesz 3.30, de megcsinálom!!!! :-)
Elnézést, ha túl patetikusra sikerült az írás, de ez volt most bennem, ez (is) én vagyok....
